Ez a mai tantétel.
Már-már közhelyként hangzik, mert Te is hallottad, Te is mondtad és Te is tapasztaltad:
A Kard megváltoztat.
Negyven éves koromig -írd és mondd- mog sem fordult a fejemben, hogy bármiféle küzdősportot vagy harcművészetet gyakoroljak. A sportról nekem mindeddig a csokiszelet jutott eszembe. De most az időben egy kicsit vissza 2001-be, amikor először láttam Jim Jarmush Szellemkutya című filmjét. Ebben hangzottak el részletek a Hagakuréból, melyek a könyv iránt felkeltették érdeklődésemet. Megvásároltam. ... és azóta, ha tehetem, mindenhova magammal cipelem, mert amikor csak felütöm, mindig kapok valamit, ami köveket jelent nekem az úton, ... az útun, ami a teljesség felé vezet. Mit sem tudtam ekkor még a Iaidoról, mi több, a kendo jelentette számomra a szamuráj kardvívást (ennyit a hozzáértésemről). Aztán 2004 szeptemberében bejött a teaházba -ahol dolgozom- egy ember: hosszú haj copfban, körszakáll, aki a győri Iaido csapat toborzó plakátját hozta, akik a szamuráj kardrántás művészetét gyakorolják, művelik. Berta Balázs volt, -most már- a kensinem. Kértem, hogy meséljen nekem erről, mert valószínű, hogy ez az, amit én keresek. Meghívott a következő "edzésre", hogy nézzem meg, egyáltalán erre gondoltam-e. Lementem, megnéztem, megfogott, elvarázsolt, oly annyira, hogy a következő hétfőre szabdnapot kértem, felbuszoztam Budapestre, a Wesselényi utcában megvettem a gimet, a hakamámat, mert tiszteletlenségnek tartottam, éreztem, hogy tréningnadrágban és pólóban kezdjek el szamurájkarddal foglalkozni. Elszántságom, Mesterem és a csapat tagjait is meglepte. Alkalmat nem mulasztva jártam az edzésekre, mikor három hónap múlva megkaptam a Kardomat. Úgy örültem neki, mint eghat éves gyerek a karácsonyi ajándékának, amikor még hisz a Jézuskában.
Hazavittem orientalista ihletettségű lakótelepi garzonomba, a szép emlékeket idéző -és általam, talán kicsit túl is misztifikált- lturális és érzelmi mementóim közé. Már készültem fogadására. A normalitás határait nem túllépve -egyesek szerint, igen-, lehetőségeimhez mérten, ágyam eladásával tágítottam a teret, hogy legyen elegendő helyem a gyakorlásra. Puritán fekhelyem mellett alakítottam ki a szentélyemet. Fekete, faemelvény, rajta kardtartó állvány a Csapat képével, előtte egy négyszögletes japán rizspapírlámpa, sziklavirág kővázában, egyik oldalán egy üveg szaké, a másikon egy élő bambusznád. A szentély falán a Fiam által karácsonyra készített, katakanával írt "Apám" feliratú táblakép lóg. Nem annyira a hagyományőrzés, inkább az esztétikum és a tisztelet az, ami inspirált a kialakításában. És, ha már a tiszteletet -nem először- említettem. Mindennap, amikor hazaérek -ez általában este 11- tudok csak gyakorolni. Felveszem a hakamámat, a gimet és így állok neki szériázni, a vágásokat gyakorolni, amiről képtelen vagyok számot adni, mert nem szoktam számolni. Belefeledkezem a vágásokba, a kardom hangját figyelem és csak azt veszem észre, hogy fél 1. És ez így megy nap, mint nap.
Számomra, így van jelen a Kard a mindennapjaimban, holott, ennél többet, és többet szeretnék. Mindenhova és mindig magammal vinni, tőle soha meg nem válni.
2005. március 18.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése