Már vagy három hete nem csináltam mást unalmas óráimban, mint gondolkoztam. Törtem a fejem, hogy miért is voltam akkora hatalmas barom június 9-én. Miért mondtam olyan dolgokat és bántottam meg azokkal egy olyan embert akit nagyon szeretek. Fél év kellett ahhoz, hogy rájöjjek mekkora tuskó voltam, hogy a szakításunk pillanatában -és az utolsó egy hónapban is- nem is önmagam voltam. Nem szokásom a levegőbe beszélni és magamat mentegetni, de tényleg ennyi idő kellett, hogy realizálódjon bennem a kép, hogy ha volt hibálya akkor azzal együtt imádtam -ahogy a barátaim is- és csak én nem tudtam odatenni magam kettőnk kapcsolatában. A meló, a suli, a barátok és nem utolsó sorban a barátnőm. Erre a négy dologra kellett összpontosítanom téltől nyárig. Ennek sajnos az lett a következménye, hogy minden napom monotonná vált és láttam magam előtt a nyarat amikor a meló és az alvás vette volna el minden időmet. Így is lett. A családomat kétszer láttam a nyáron, a barátaimat csak egyszer. Sajnos a barátnőm már nem fért volna bele a keretbe. Eért inkább véget vetettem az egésznek. A tavalyi Gólyabálon ismerkedtünk meg, ami mindegyikünknek nagy élmény volt. Csak remélni tudtam, hogy idén is itt lesz. Így tudatosan mindent úgy szerveztem mint a tavalyi évben, ugyanabba a kocsmákba mentünk, majd az orvosi aulájában ugyanazt csináltuk mint tavaly. Én ugyanabban az ingben mentem. Felmentem az emeletre ahol megismerkedtünk, de nem láttam őt. Történt még egy-két dolog az este folyamán, de amikor már úgy volt hogy elindulok haza, akkor találkoztunk és beszélgettünk -felesleges dolgokról- majd valahogy/valamiért megfogtam a kezét, mire ő furcsán/kérdőn nézett, de (egy ideig) nem engedte el ő sem. - Dávid! Te most szórakozol velem?! És akkor kibukott belőlem. Kiadtam a szívemből mindent amit csak lehetett, de a zenétől alig értette az egészet. Most kedden találkoztunk személyesen. Nem mondtam, ki hogy mit érzek. Magát a szót nem. Gondoltam felhívlak még elötte, hogy ismét tanácsot kérjek, de úgy döntöttem, hogy egyedül is remekül el tudom cseszni az életem. Amúgy is a saját fejem után mentem volna. Ebben az esetben senki nem mondhatta volna nekem azt, hogy "ne tedd". Négy órát beszélgettünk. Mindketten remekül éreztük magunkat. Neki furcsa volt, de pozitív értelemben. Én pedig a beszélgetés során többször is kéztetést éreztem arra, hogy megcsókoljam. De időben eszembe jutott, hogy nem vagyok abban a helyzetben, hogy nem járunk, hogy még HÓDOLNOM KELL. (enyhe mosoly)-Azért furcsa, hogy fél év után egyikünk sem tudta magát túltenni a másikon. (pedig a beszélgetés során megtudtam, hogy ő is megragadta a lehetőséget, legalább egyszer) Búcsúzáskor a kérdésemre olyan választ kaptam melyben megkaptam az engedélyt, hogy megkeressem. Közel 23 évesen kell megtapasztalnom milyen érzés valakit meghódítani, valakiért igazán küzdeni. Tudom. Nem vagyok "nagyöreg". Itt a tél és újra szerelmes lettem.
1 megjegyzés:
Történet egy Gólyabálról.
Már vagy három hete nem csináltam mást unalmas óráimban, mint gondolkoztam. Törtem a fejem, hogy miért is voltam akkora hatalmas barom június 9-én. Miért mondtam olyan dolgokat és bántottam meg azokkal egy olyan embert akit nagyon szeretek. Fél év kellett ahhoz, hogy rájöjjek mekkora tuskó voltam, hogy a szakításunk pillanatában -és az utolsó egy hónapban is- nem is önmagam voltam. Nem szokásom a levegőbe beszélni és magamat mentegetni, de tényleg ennyi idő kellett, hogy realizálódjon bennem a kép, hogy ha volt hibálya akkor azzal együtt imádtam -ahogy a barátaim is- és csak én nem tudtam odatenni magam kettőnk kapcsolatában. A meló, a suli, a barátok és nem utolsó sorban a barátnőm. Erre a négy dologra kellett összpontosítanom téltől nyárig. Ennek sajnos az lett a következménye, hogy minden napom monotonná vált és láttam magam előtt a nyarat amikor a meló és az alvás vette volna el minden időmet. Így is lett. A családomat kétszer láttam a nyáron, a barátaimat csak egyszer. Sajnos a barátnőm már nem fért volna bele a keretbe. Eért inkább véget vetettem az egésznek.
A tavalyi Gólyabálon ismerkedtünk meg, ami mindegyikünknek nagy élmény volt. Csak remélni tudtam, hogy idén is itt lesz. Így tudatosan mindent úgy szerveztem mint a tavalyi évben, ugyanabba a kocsmákba mentünk, majd az orvosi aulájában ugyanazt csináltuk mint tavaly. Én ugyanabban az ingben mentem. Felmentem az emeletre ahol megismerkedtünk, de nem láttam őt. Történt még egy-két dolog az este folyamán, de amikor már úgy volt hogy elindulok haza, akkor találkoztunk és beszélgettünk -felesleges dolgokról- majd valahogy/valamiért megfogtam a kezét, mire ő furcsán/kérdőn nézett, de (egy ideig) nem engedte el ő sem.
- Dávid! Te most szórakozol velem?!
És akkor kibukott belőlem. Kiadtam a szívemből mindent amit csak lehetett, de a zenétől alig értette az egészet.
Most kedden találkoztunk személyesen. Nem mondtam, ki hogy mit érzek. Magát a szót nem. Gondoltam felhívlak még elötte, hogy ismét tanácsot kérjek, de úgy döntöttem, hogy egyedül is remekül el tudom cseszni az életem. Amúgy is a saját fejem után mentem volna. Ebben az esetben senki nem mondhatta volna nekem azt, hogy "ne tedd".
Négy órát beszélgettünk. Mindketten remekül éreztük magunkat. Neki furcsa volt, de pozitív értelemben. Én pedig a beszélgetés során többször is kéztetést éreztem arra, hogy megcsókoljam. De időben eszembe jutott, hogy nem vagyok abban a helyzetben, hogy nem járunk, hogy még HÓDOLNOM KELL.
(enyhe mosoly)-Azért furcsa, hogy fél év után egyikünk sem tudta magát túltenni a másikon.
(pedig a beszélgetés során megtudtam, hogy ő is megragadta a lehetőséget, legalább egyszer)
Búcsúzáskor a kérdésemre olyan választ kaptam melyben megkaptam az engedélyt, hogy megkeressem.
Közel 23 évesen kell megtapasztalnom milyen érzés valakit meghódítani, valakiért igazán küzdeni.
Tudom. Nem vagyok "nagyöreg".
Itt a tél és újra szerelmes lettem.
Megjegyzés küldése